| Dörnyei Kálmán: Kaland nélkül (részlet)- Mi a fenéről meséljek? Kihullik a hajam, mire eszembe jut valami - kezdte 
Zaislo, és ivott egy kortyot a borból. - Ki ne száradjanak a hajhagymáim; meg 
kell őket öntözni belülről! Megvan, miről fogok mesélni! Pontosan két hete 
történt az esemény... Szemtől szembe álltunk a barlangban, az ellenfelem és én. 
Borzalmas bestia volt. Vastag szőr fedte testét, helyenként a hasa és a válla 
táján néhány szőrcsomó hiányzott; látni lehetett a szörnyeteg kérges bőrét. 
Rámvicsorgott sárgás agyaraival, elbömbölte magát, s megindult felém - lassú 
léptekkel, kicsit gyorsítva, majd futva.Zaislo megborzongott, ahogy folytatta.
 - Fonnyadt mellei, amik leginkább egy üres tömlőre emlékeztettek, éles 
csattanással verődtek hasához. Rámvetette magát! Meghűlt az ereimben a vér, 
mert hirtelen az agyamat körülvevő alkoholos felhő eloszlott, s rádöbbentem, 
hogy micsoda förtelemre vállalkoztam. A robusztus ork nőstény röhögő, 
nyáladzó pofája mind közelebb került arcomhoz, s nem tehettem semmit, mert 
úgy letepert és rám telepedett, hogy levegőhöz alig jutottam, nemhogy meg 
tudtam volna mozdulni. Veszettül küzdöttem szabadulásomért, hogy a szörnyű 
véget valahogy elkerüljem, de mindjobban kiáltoztam és ellenkeztem, a szemét 
ork szuka annál jobban élvezte a dolgot. Teljesen felizgatta ellenállásom; 
valami olyasmit böfögött a fülembe primitív ork nyelven, hogy még soha 
egyetlenegy férfival se találkozott, aki nemet mondott volna neki, s hogy 
ellenállásom szokatlan, vad vágyakat ébreszt benne, ezért olyan ajándékkal 
jutalmaz meg, amit nem feledek el, míg csak élek. Azt hittem ott helyben 
meghalok! Szerencsétlenségemre nem így történt. Legalább ájultam volna el, 
vagy ittam volna többet egy hordó pálinkánál, de nem! Végig kellett 
szenvednem az egész rohadt éjszakát. Valóban nem felejtem el soha. Ocsmány, 
nyáladzó arc, bibircsókos nyelv. Brööahh! Gennyes kelések, sárga kinövések
Zaislo abbahagyta a beszédet; asztaltársai hosszas unszolására sem volt 
hajlandó folytatni, hogy mi mindent kellett még átélnie aznap éjszaka.
 - Akkor beszélj az előzményekről! - kérlelte Yabbagabb.
 - Ha valami jó kis történetre vágysz, ki kell, hogy ábrándítsalak, azzal nem 
szolgálhatok. Egyszerűen csak leittam magam, és én barom azt mondtam az 
istenverte cimboráimnak, hogy nincs az az ellenfél, akitől megijedek. Erre ők 
egymásra kacsintottak - nyilván rögtön ugyanarra gondoltak -, és az egyikük 
megkérdezte, hogy egy ork nősténnyel meg mernék-e küzdeni az ágyban? Miért 
is ne! - vágtam rá én ostoba tökkelütött. Az egyik társam elugrott a közeli 
kőfejtéshez, és megfizetett egy ork bányásznőt a feladat elvégzéséhez. A 
folytatást már ismeritek...
 Asztaltársai együttérzően sóhajtoztak, megpróbálták elképzelni az ork némber 
és Zaislo küzdelmét az ágyban, majd amikor ez sikerült, gyorsan elhessegették a 
gondolatot.
 
Alig egy perccel később váratlan dolog történt a Sárga Kígyóban. Talán nem is 
annyira volt váratlan - a kalandok java része így kezdődik. Egy fekete csuklyás 
varázsló materializálódott a fogadó közepén. A teleportálást kísérő szélroham 
feldöntött több kupát és összeborzolt néhány hajat. Inkább az előbbi volt az, 
amiért dühösek lettek a vendégek.- Az anyádat, hülye varázsló! Kiömlött az italom! - üvöltötte Zaislo.
 - Kell neked teleportálnod, béna, nyomorék!? A gyaloglás már túl kommersz?! - 
érdeklődött Yabbagabb.
 A goblin csak annyit motyogott:
 - A kocsmák vendégei általában nem a saját lábukon hagyják el a fogadót. De 
hogy valaki már ne is a saját lábán érkezzen?
 - Ugye nem az ingyen tokelnaui miatt jöttél? - kérdezte Zaislo gyanakvó 
tekintettel.
 Bármennyire is dühösek voltak a vendégek az idegenre, tettlegességre nem 
mertek vetemedni. Hiszen aki teleportálni tud, annak sokféle szörnyű varázslat 
rejtőzhet a tarsolyában.
 A varázsló nem törődött a részeg bagázzsal. Elindult Yabbagabbék asztala felé.
 - Na, azt hiszem, eljött a kaland ideje - dörmögte Behemor.
 - Nekem már hetvennyolc kalandom kezdődött úgy, hogy egy fekete csuhás 
varázsló jelent meg a kocsmában, és megbízott valamilyen küldetéssel - mondta 
Yabbagabb. - Igaz a hetvennyolc esetből csak négy volt olyan, mikor 
teleportálással érkezett a varázsló.
 Aztán még azt motyogta:
 - Remélem, nem sárkányölésre akar felbérelni bennünket.
 A varázsló már nem volt messze az asztaluktól. Mikor csak pár méter 
választotta el őket egymástól, Zaislo halkan megjegyezte:
 - Ha a fizetségre terelődik a szó, hagyjátok, hogy én beszéljek! Értek az 
alkudozáshoz.
 A varázsló odaért hozzájuk.
 - Isten... - kezdte Zaislo, miközben a fekete csuhás alak elment mellettük. - 
hozott!
 Zaislo értetlen grimasszal az arcán a távolodó varázslót bámulta.
 - Ez továbbment - motyogta meghökkenve az alkoholista kocsmai verekedő.
 - Észre sem vett bennünket! - mérgelődött Yabbagabb.
 - Továbbment.
 - Még csak nem is köszönt!
 - Tovább... ment.
 - Hé, varázsló! Itt vagyunk! - integetett Yabbagabb, de a fekete csuklyás idegen 
nem foglalkozott velük. Odalépett egy asztalhoz, ahol szintén négy kalandozó 
ült. Kinézetükből ítélve harcos volt az egyik, varázsló a másik, egy pap a 
harmadik és egy páncél nélküli fickó tőrökkel az övén - feltehetőleg tolvaj - a 
negyedik.
 - Küldetésem van a számotokra! - szólalt meg a fekete csuklyás varázsló 
parancsoló hangon.
 A négy kalandozó izgatottan meredt az idegenre.
 - Van egy torony innen nektek elképzelhetetlenül messze, túl a tengeren, hol 
feketék a fák, ahol vadtörpék vájják a barlangjaikat a föld mélyében, túl az 
Obszidián hegyen, Ismordan, a démon börtönén, nem messze a Halál völgyétől, 
és egészen közel a Létsíkok szakadékához, a Senki Földjén. A torony ura - és 
egyben a megszerzendő tárgy őrzője - fekete lovagból lett halállovag. Hogy 
elpusztítjátok-e vagy sem, az engem nem érdekel, de szerezzétek meg a 
tűzvörös medaliont, melyet fehérarany nyakláncon visel a nyakában, és onnan le 
nem vesz soha. A lovag minden egyéb kincsét megtarthatjátok. Teleportációval 
juttatlak el benneteket a toronyhoz. Ha sikerül végrehajtanotok a küldetést, 
tudni fogok róla, és visszahozlak benneteket a Senki Földjéről. Elvállaljátok?
 - Ja, elvállaljuk! - mondta a csapat harcosa.
 - Ja, ja... - erősítette meg a csapat varázslója.
 - Ütünk, tapasztalatot szerzünk - örült a papuk.
 - Van kérdésetek? - kérdezte a fekete csuklyás.
 A kalandozók tanácstalanul egymásra néztek.
 - Ha nincs, akkor indulhatunk. Odateleportállak benneteket a toronyhoz - 
mondta, és már kántálta volna a mágikus igéket.
 - Egy pillanat! Nekem van kérdésem! - kiabálta Zaislo. - Miért bízod a küldetést 
zöldfülű kalandozókra, mikor itt vagyunk mi is?
 A varázsló, ahogy megfordult, és Zaislora nézett, a fali mécses fénye egy 
pillanatra megvilágította csuha alá rejtett halottfehér arcát. Pentelor, az ősmágus volt az. Bár a vendégek aligha ismerhették fel, hiszen már több mint hétszáz éve nem bújt elő rejtekhelyéről. Szemöldök nélküli szemével lenézően meredt az alkoholista kocsmai verekedőre.
 - Ittas egyéneket nem alkalmazok - mondta megvető egyszerűséggel.
 Zaislonak egy pillanat alatt elborult az agya.
 - Ki az ittas?! - hörögte, és erőteljes mozdulattal hozzávágta kupáját. Felpattant a padról, hogy megszorongassa a varázsló gigáját. A fakupa az idegen férfi homlokán koppant, de nyilván mágia védte, mert nem okozott fájdalmat neki, és ellentámadásként kántálni kezdett varázslatát is végig volt képes mondani.
Egy medvemancs nagyságú szellemkéz jelent meg a levegőben, közvetlenül 
Zaislo orra előtt. A szellemkéz a magasba emelkedett, majd erőteljesen 
lecsapott. A pofon elemi erejűre sikeredett. A csattanásra négy házzal arrébb is 
ijedten rebbentek magasba a galambok.
 Zaislo úgy érezte, mintha Sarlat hadtestparancsnok páncélos elefántjai gázoltak 
volna át a fején. Zúgó-búgó fejjel zuhant vissza padjára, és két percig azt sem 
tudta, hogy megvan-e még egyáltalán a feje, vagy elgurult valahová a sarokba.
A varázsló több figyelmet nem fordított Zaislora. A kalandozóira nézett, és 
teleportáció varázslat kántálásába kezdett.
 Egy perc múlva ő és négy társa, mintha csak szappanbuborékok lettek volna, 
halk pukkanással, az előzőhöz hasonló szélroham kíséretében, eltűntek a 
fogadóból.
 Az üresen maradt asztalt gyorsan elfoglalta néhány részeg helybéli.
 - Jól vagy Zaislo? - rázta meg Yabbagabb Zaislot a ruhája szegélyénél fogva.
 A kocsmai verekedő értetlen, bamba képpel bámult rá.
 - ... to... vább... ment? - kérdezte kótyagos fejjel.
 - Elteleportált a kalandozókkal.
 - Vagy úgy! - sziszegte amaz magához térve a pofon okozta kábulatból. 
Elöntötte a harag. - Elmenekült a mocskos csótány,  hogy az ork némber kapná 
el! Megfutamodott a féreg! Csak egyszer adná az Isten - emelte Zaislo a 
magasba kezeit -, hogy összefussak vele! Szétverném a rohadt fejét! - bömbölte 
fröcsögő nyállal. - Jó éjszakát kívánnék neki, és olyat mosnék be az arcába, 
hogy föl nem kelne többé! Mit képzel?! Ki ő?! Egy ősmágus? Hát aztán! 
Leszarom! Térdre ne essek már előtte. Beledöföm a kardomat! Nem tudja még, 
kivel húzott ujjat! Nekem összeköttetéseim vannak! Ráküldöm a helyi 
orgyilkoscéhet! De fölidegesített a rohadék!
 Yabbagabb fogott egy teli kupa bort, és asztaltársa elé tette. Zaislo egyhajtásra megitta. Még morgott egy darabig, majd megnyugodott.
 - Az eszem megáll! - kezdte most meg a goblin. - Micsoda zöldfülű fickók 
nyúlták le előlünk a küldetést. Azt mondja az egyik: "Ja, elvállaljuk", mire a 
másik: "Ja, ja". Normálisak ezek? Nem kérdeznek semmit? Mondjuk, hogy 
miért kell annyira a varázslónak a tűzvörös medalion, vagy miért nem saját 
maga szerzi meg, amikor jóval erősebb, mint ők? Vagy, hogy ki a halállovag? 
Mik a gyengéi? Kik a szolgái? Esetleg, hogy van-e térkép vagy valamilyen 
információ a torony belsejéről, a szobákról, a titkosajtókról, csapdákról? Ezeket mind-mind meg kellett volna kérdezni!
 - Mit vártál tőlük? - szólalt meg morcosan Zaislo. - Még előleget se kértek, s azt sem kérdezték meg, hogy a medálon kívül mi egyéb kincse van a lovagnak? 
Lehet, hogy semmi!
 - Kaland nélkül maradtunk - mondta Yabbagabb, és kishíján elsírta magát.
 - Kaland nélkül... - ismételte meg Behemor a keserű szavakat.
 - Azt már nem! - pattant fel Zaislo az asztaltól. - A kocsma a város központja, a kocsma központja pedig a kocsmáros. A kocsmáros mindenről kell, hogy tudjon. Ha ő nem hallott semmilyen küldetésről, akkor senki!
 Odalépett a pulthoz.
 A város központjának a központja egy koszos poharat tisztítgatott. Ráköpött, és 
egy a pohárnál is koszosabb ronggyal szétkente a köpetet.
 - Mi kéne? - mordult Zaislora. Kezdett már elege lenni fegyelmezetlen 
vendégéből; egyre erősödött benne a gyanú, hogy neki köszönheti, hogy 
majdnem leégett a fogadója.
 Zaislo kedvesen rámosolygott. Ha lett volna kisgyerek a teremben, ettől a 
mosolytól bizonyára azon nyomban sírva fakad.
 - Fogadós! A társaimnak és jómagamnak elegünk lett a semmittevésből. Akad-e 
valami hozzánk illő feladat?
 A tulaj eltöprengett, ajkait lebiggyesztve jobbra-balra ingatta fejét, majd eszébe jutott valami.
 - Neked, á melák háverodnak ésss ánnák á sunyi gyerekképű fickónak 
éppenséggel ákádná munká, de nyiszlett goblinokat nem álkálmásszok.
 - Miről lenne szó?
 - Fel kell áprítáni á hátsóudvárban lefektetett fátörzseket, ássztán há esszzel 
megvágytok hordjátok be á fésszerbe. Há hájnálra végesssztek, ingyenreggelit 
és három esszüstöt káptok fejenként - mondta ragyogó szemmel. Látszott rajta, 
nagyon elégedett magával.
 Zaislonak a haragtól elvörösödött a képe.
 - Minek nézel bennünket?!!! - kiáltotta, és öklével dühösen a pultra csapott. - 
Latrinát ne pucoljunk?!
 - Éppenséggel... - kezdte a fogadós, de aztán abbahagyta, mert vendége akkorát 
rúgott a pultba, hogy majdnem pozdorjává tört az egész.
 - Vésd az eszedbe, ha élni akarsz, mi kalandozók vagyunk! Fegyverforgatók és 
mágiahasználók, nem holmi rohadt éhenkórászok, az istenfáját!
 - Elnéssszést, szegény jó ányámra mondom, essszt nem tudtám - mondta a 
fogadós. - De á helyzeten nem váltossztát semmit. Feládátom így sincs á 
számotokrá.
 - Adj még egy kancsó koboldütőt meg egy üres kupát!
 Zaislo önérzetében mélyen megsértve, kezében a kancsó itallal és a kupával 
visszaballagott a tömegen át társaihoz, s csak annyit mondott:
 - Kaland nélkül maradtunk...
 
Volt erre nagy sóhajtozás, hitetlenkedés, fejrázás, asztalcsapkodás, káromkodás, 
sírás-rívás - no azért az mégse, de tény és való, hogy nagyon lesújtotta őket a 
hír.- Tudjátok mit? - mondta Yabbagabb. - Ha nincs hát nincs küldetés! Megvagyunk mi kaland nélkül is. A fekete csuklyás varázsló engem személy szerint annyira megsértett azzal, hogy nem minket választott a feladathoz, hogy már nincs is kedvem kalandozni. Ha most idejönne egy varázsló, és megbízna, hogy szerezzek neki valamilyen mágikus növényt a tudomisén milyen mocsárból, megmondanám neki, hogy tudja hova menjen. És ha annyi aranyat ajánlana fel amennyit el sem tudok képzelni, pedig elhihetitek elég nagy a képzelőerőm, akkor is csak jót röhögnék a problémáján.
 - Ja! - kapta el a hév Zaislot. - Ha idejönne valaki, hogy keressem meg a 
tudomisén micsodáját, hát elküldeném a pokolba. A te gondod! - mondanám. 
Oldd meg magad, pubi!
 - Úgy van - mormogta a barbár, és unott arccal szétmarcangolt egy szelet nyers 
húst, amit a goblin tányérjáról vett el. - Szabadságra mentünk! Egy napig nem 
kalandozunk.
 - Egy napig semmi kaland!
 - Nem vállalunk el semmit! Nem avatkozunk semmibe! Nem veszünk tudomást 
semmiről!
 - Kaland nélkül! Erre iszunk!
 - Dicsőség a Bornak!
 - Kaland nélkül!
 - Úgy legyen!
 Négy kupa csattant egymáshoz, s a négy férfi a calquai koboldütővel pecsételte 
meg az ünnepélyes kijelentést.
 Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: A sötét királynő árnyéka (részlet). | Létrehozás: 2003. szeptember 30. 09:15:02 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 |  Nyomtatási forma | 
 |