| Raymond E. Feist: Ezüstsólyom karma (részlet 1.)A nap már lement, mire a fiú visszaindult a 
dombra. Néhány rövid perc alatt kifogott két nagy 
lazacot - ez több mint elég volt vacsorára. Fémnyársra 
húzva, faparázs fölött fogja őket megsütni, 
persze kicsit megszórva a fűszerekkel, amelyeket 
Magnus egy kis ládikóban tartott. Azt 
kívánta, bárcsak lenne egy kis rizse is mellé, s erről 
rögtön eszébe jutott, micsoda aranyélete volt 
Leo konyhájában. Karom édesanyja is gyakran 
készített halat, köretként pedig a nők által gyűjtött 
bogyók és gyökerek szolgáltak. A vadak mellé 
néha mézzel, bogyókkal, vagy csonthéjasokkal 
ízesített süteményt szolgáltak fel otthon. Karom 
azonban mostanra sokkal többre értékelte a jó 
ételeket, mint azt édesanyja valaha is sejthette 
volna. Mulatságos volt arra gondolni, hogy alighanem 
ő lett népének valaha élt legjobb szakácsa. 
 Ahogy a dombtetőhöz közeledve befordult egy 
kanyarba, a fiú megtorpant. Az eget még megvilágította 
az éppen csak lenyugodott nap, de gyorsan 
sötétedett. Karom érzett valamit. 
 Fülelni kezdett. A kunyhó körüli ligetben csend 
honolt. Máskor mindig hallatszott valami nesz, 
ahogy a nappali állatok visszahúzódtak vackukba, 
és előbújtak az éjszaka ragadozói. Az éjjeli madarak 
is röpködni szoktak, ahogy rovarok után kutattak. 
 Most azonban olyan csönd volt, ami csak egy 
dolgot jelenthetett: emberek jártak a közelben. 
Karom eltűnődött, vajon Magnus tért-e vissza, 
de valahogy tudta, nem ez a helyzet. Rossz előérzete 
volt. 
 A fiú gyanította, hogy mások is élhetnek a szigeten 
- a hegygerinctől délre. Magnus egyelőre 
nem akarta, hogy Karom találkozzon velük, és a 
fiú valószínűtlennek tartotta, hogy az illetők váratlanul 
beállítsanak a kunyhóba. Karom letette a 
horgászbotot, meg a szákot, s ekkor ébredt rá, 
hogy fegyvereit a házban hagyta. 
 Előkotorta pikkelyező kését a szákból. Gyenge 
fegyver volt, de így is jobb a semminél. Minden 
érzékszervével figyelve lassan közeledett a kunyhóhoz. 
Hallgatózott, a szemét meresztette, a levegőbe 
szimatolt. 
 Úgy tűnt, valami van a kunyhó közelében, 
mégpedig olyan szokatlan dolog, amilyet a fiú 
még sosem tapasztalt. Eredetileg úgy gondolta, 
hogy valaki várakozik odabenn, vagy a ház környékén, 
most azonban már inkább valamire tippelt. 
 Valami kilépett az ajtón, szinte túl gyorsan ahhoz, 
hogy észlelni lehessen a mozgását. Karom 
azonnal látta, hogy egy emberszerű, de valahogy 
elnagyolt, arctalan alak érkezett. A tetőtől talpig 
egységesen fekete valami körvonalai rögtön beleolvadtak 
az éjszaka sötétjébe. 
 A fiú megállt, igyekezett a lehető leghalkabban 
lélegezni, és minden érzékét megfeszítve próbálta 
megállapítani, merre jár a lény. Egy enyhe légmozgás 
figyelmeztette, hogy valaki gyorsan és 
zajtalanul a háta mögé került, ezért a fiú gyorsan 
térdre vetette magát. Habozás nélkül hátraszúrt 
pikkelyező késével; a döfés egy embert valahol a 
térde és az ágyéka között érte volna. 
 Nem emberi, bugyborékolásszerű sikoly hasított 
az éjszakába, ahogy a penge eltalált valamit, 
és Karmot felborította a jobb vállát ért hatalmas 
ütés - mintha valami nagy test zuhant 
volna rá. 
 A fiú az esést is kihasználva egy bukfenc után 
talpra ugrott. A levegő rezdüléseiből érezte, hogy 
véletlenül sikerült elsiklania egy másik támadó 
elől. Ösztöneitől vezérelve tudta, hogy ketten voltak 
mögötte, ezért aztán a kunyhó felé szökkent. 
Ha valahogy túl akarta élni, szüksége volt a kardjára. 
 A nyitott ajtóhoz közeledve viszketni kezdett a 
tarkója, ezért vissza sem nézve a földre vetődött. 
Nagyot nyekkent a padlón, de valami láthatatlan 
dolog még nagyobbat csattant ott, ahol a fiú mellének 
kellett volna lennie. 
 Hason csúszva bemenekült az asztal alá. Megfordult, 
és karddal a kézben bukkant elő a túloldalon. 
Félrehajította a hüvelyt, majd az asztalt az ajtó 
felé rúgta, hogy lelassítsa, aki bejön. 
 A bútordarab nekiütődött valaminek - még a 
bejárat belső oldalánál -, és Karom látta, ahogy 
megmoccan a nyílásban a sötétség. Egy alak rajzolódott 
ki az ajtókeretben. Csak azért lehetett 
egyáltalán észrevenni, mert a látóhatáron még 
volt némi fény, és ezen a háttéren körvonalat öltött 
a feketeség. 
 Aztán a lény már a kunyhóban is volt. Karom 
mindössze egy vonástalan, fekete emberalakot 
látott, mintha a fény nem verődött volna vissza a 
testéről. A fiú azt is tudta, hogy még egy ilyen teremtmény 
van odakinn, ezért a tűzhelyhez hátrálva 
bal kézzel kiragadott egy égő ágat a tűzből. 
 A támadó keze Karom felé villant. A fiú jobbra 
szökkent. Fájdalom hasított bal vállába. A lény 
keze visszahúzódott, és Karom egy röpke pillanatra 
úgy vélte, lát valami mozgást a levegőben - 
mintha egy ostort rántottak volna vissza. Az orosininek 
nem kellett megnéznie, hogy tudja, valamilyen 
láthatatlan fegyver megsebezte. Érezte, 
hogy ég a válla és egyre nedvesebb a ruhája, 
ahogy a sebből szivárgó vér átáztatja. 
 Halványan felvillant valami az ajtónál, és Karom 
tudta: újabb orgyilkos érkezett a szobába. 
Egy másik villanás a szeme sarkában figyelmeztette 
a veszélyre, ezért jobbra vetődött. Újból fájdalom 
hasított a karjába, mindazonáltal biztos 
volt benne, hogy ha nem mozdul, a torka vérezne 
a karja helyett. 
 A fiú nekivágódott a kondért tartó háromlábnak, 
ami felborult, és a maradék ragu a tűzre ömlött. 
A szobában gőz- és füstfelhő támadt. 
 Karom hirtelen meglátott egy lábat közvetlenül 
maga előtt. Habozás nélkül lesújtott rá. Ugyanaz 
a bugyborékoló fájdalomüvöltés ismétlődött meg, 
amelyet már odakinn is hallott, csak ezúttal sokkal 
hangosabban. 
 A helyiséget teljesen betöltötte a füst; így a fiú 
már világosan látta a három alak körvonalait. Ember 
formájúak voltak, és fegyvertelennek tűntek, 
bár Karom tudta, hogy nem azok. A fiú a falhoz 
lapult. 
 A lények forgolódni kezdtek, mintha nem találnák 
őt. Karom nem törődve bal válla sajgásával 
kardját szorongatva, hátát a falnak vetve felállt. 
Részben elrejtette őt a mennyezetig érő polc, 
amelyet Magnus csináltatott vele a tankönyvei 
számára. 
 A két teremtmény, ami bejött az ajtón, előrelépett. 
Egyikük elállta a kivezető utat, a másik a fiú 
felé indult. Amelyik közelebb volt az ajtóhoz, az 
láthatóan sántított; Karom feltételezte, hogy ezt 
sebezte meg a pikkelyező késsel. Mindazonáltal 
karddal a kézben sokkal magabiztosabbnak érezte 
magát. Legjobb lett volna, ha sikerül kijutnia, 
és közvetlenül az ajtó előtt, egyesével küzdhet 
meg a lényekkel. 
 A legközelebbi ellenség úgy húzta hátra a karját, 
mintha ismét le akart volna csapni az ostorral. 
A fiú, fegyverével nagyot suhintva ugrott előre, 
hogy visszariassza a teremtményt. Átugrotta a 
felborult asztalt, és lehajolva ép vállával az ajtónál 
várakozó lény törzsrészébe öklelt. 
 Fájdalom száguldott végig a hátán, egészen a 
bal csípőjéig. Levegő után kapkodott fájdalmában. 
A hátrahagyott ellenfélnek sikerült eltalálni 
őt. Karom térde megroggyant. 
 Ahogy a földre zuhant, lesújtott. Jutalmul fegyvere 
húsba harapott, a válaszul felhangzó nememberi 
sikoly pedig nagyon hamar elhalt. 
 Félregurulva megpróbált talpra állni, amikor 
valami bevillant az ajtón. A támadók hárman voltak! 
Hátralódította kardját az ajtó felé, és már 
majdnem állt, amikor fájdalom hasított bal arcába, 
vállába és mellébe. 
 Karom kapkodta a levegőt, tocsogott a tunikája 
és remegett a térde - vagyis túl sok vért vesztett 
túl rövid idő alatt. Csak úgy dübörgött a szíve, 
és tudta, hogy ha nem sikerül valamiképpen 
megölnie a két megmaradt teremtményt, sorsa 
bevégeztetett. 
 Újból felvillant valami az ajtónál, és a fiú biztos 
volt benne, hogy mindkét támadója odakinn van 
vele. Pislogva forgatta a fejét, hátha meglát valamit 
sötét alakjukból az éjszakában, de hiába az eltökéltség, 
a lények láthatatlanok voltak. 
 Karom jobbról mozgást érzékelt, ezért aztán 
balra vetődött. Eredetileg talpra akart érkezni, de 
bal lába nem engedelmeskedett, így elvágódott. 
Égető fájdalom hasított jobb lábába. Karom elejtette 
a kardját, és bármennyire is próbált arrébb 
gurulni, hogy messzebb legyen a két lénytől, nem 
járt sikerrel. 
 Most a jobb vállába mart a tűz, és Karom felordított. 
Úgy gondolta, hamarosan meg fog halni. 
 Senki sem fog bosszút állni a népéért, és ő 
sem tudja meg, kik voltak a gyilkosai, és miért 
épp ő volt a célpont. 
 Végső gondolatai a mélységes elkeseredés 
és sajnálkozás voltak, miközben vakítóan fehér 
fény ragyogott fel körülötte, és ő a semmibe 
süppedt. 
 Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Hódít az árnyék (részlet 2.). | Létrehozás: 2004. május 20. 13:25:30 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 |  Nyomtatási forma | 
 |